Hogyan lett kaszkadőrlovam

         A kaszkadőr leghűségesebb társa a lova.
Együtt van vele jóban, rosszban, hóban, fagyban, esőben, a nyári kánikulában, a csatazajban, az éjszakai forgatások elgémberedett hajnali óráiban, és a forgatási szünetek hosszú, unalmas, ácsorgásaiban.

         Ez nagyon romantikusan hangzik, de a lovaknak alighanem markáns különvéleményük van a kérdésről. Míg ugyanis ezeket a megpróbáltatásokat egy kaszkadőr többé – kevésbé önként és dalolva vállalja, addig a lovaknak nem igazán van más választásuk. Erre szokta egy kedves kollégám tömören és velősen azt mondani, hogy születtek volna püspöknek. És talán valóban csak sovány vigasz az a több tonnányi cukor, alma és sárgarépa, és az a rengeteg szeretet, amellyel jobb sorsra érdemes lovainkat kárpótolni igyekszünk az elszenvedett sérelmekért.

         Mert kaszkadőrlónak lenni bizony nem könnyű hivatás. Különösen nálunk, Magyarországon nem. Az Eu – konform megoldás az, hogy egy kaszkadőr vesz magának egy kisebbfajta ménest, válogatott, jobbnál jobb lovakat, amelyeket aztán a tehetségük szerint különféle feladatokra képez ki. Az egyik bukni fog, a másik ágaskodni, a harmadik mondjuk kerékpározni, a negyedik pedig Nobel – díjas regényeket ír (elnézve a mai Nobel –díjasokat, ez manapság már nem is olyan lehetetlen).

         A magyar kaszkadőrlónak a nyugati társával szemben azonban nemesen és egyszerűen mindent tudnia kell, amit csak egy lónak tudnia lehet. És ez természetesen a legkevésbé sem megy zökkenőmentesen.
         A probléma mindjárt az elején kezdődik: milyen lovat vegyek? A válasz természetesen egyszerű. A ló legyen csodaszép, csodabátor, csodaokos, csodaerős, csodaszívós, csodaegészséges, és mindenekelőtt természetesen legyen nagyon olcsó. Nos, mivel ilyen ló gyakorlatilag nem létezik, ilyenkor a kaszkadőr bizonyos kompromisszumok megkötésére kényszerül. Nem baj, ha a ló nem szép, de legalább okos és bátor. Vagy nem baj, ha nem okos, de legalább szép és egészséges. Nem baj, ha nem bátor, de legalább szívós. De a mi a fő, semmi sem baj, ha a ló olcsó. Ugyanis kis hazánkban a kaszkadőrök jelen pillanatban még nemhogy a felső tízezerhez, de talán még a felső százezerhez sem tartoznak, így a lótartás kissé arisztokratikus intézményét csupán fogcsikorgatva, és a kaszkadőrfeleségek vérmérséklettől függően többé, vagy kevésbé rosszalló pillantásaitól kísérve engedhetik meg maguknak. (Amelyet általában olyan számításokkal alátámasztott kijelentések kísérnek, amelyekből kiderül, hogy a havi lótartás árából mennyi, és milyen háztartási gép nem szerezhető be az adott tárgyhónapban.)

         És akkor vannak olyan krőzusok, akik nem átallanak két lovat is tartani.
         Mint például én.
         A két ló intézménye már teljességgel ellentmond mindenféle, a józan ész diktálta számításnak, és előrevetíti jellememnek bizonyos irracionális optimizmustól fűtött alapvonását, amelyet a fényes jövő és a biztos megélhetés iránt táplált naiv, és egyenlőre teljességgel alaptalan gyermeki bizalom képezi. És ugyanakkor a nyájas olvasó képet alkothat az én kedves feleségem angyali természetéről, amellyel már hosszú évek óta türelemmel viseli a két ló eltartásának minden nyűgét és nyilait (és mindennek tetejében még engem is elvisel, ami legalább ekkora türelmet igénylő feladat).

         De a lóval az ember úgy van, mint a gyerekkel. A ló is csak úgy lesz, és ha már megvan, csak nem dobhatja ki az ember. Mert megszereti. És felelősséget kezd érezni iránta. Meg különben is.
         És ráadásul még büszke is rájuk, mint apa a gyermekére, mert szépek, erősek, okosak, és számtalan filmben, színházban, és számtalan rázós helyzetben bizonyítottak már. Lovagolt rajtuk Glenn Close, Christopher Lambert, Tim Roth, Johnatan Rhys – Meyers, Görög Zita, Kamarás Iván, Stohl András, Árpa Attila és Dörner György, Szervét Tibor, Bicskey Lukács, hogy csak néhány ismertebb nevet említsek. Átmennek tűzön – vízen, átugratnak árkon – bokron, asztalon, és mindenféle akadályon, felvágtatnak a vár csigalépcsőjén, ha kell, nem hagynak cserben ágyúdörgésben, puskaropogásban, és a csata forgatagában sem. Tudnak egy jó csomó mutatványt, ágaskodnak, fekszenek, ülnek, áttörnek a falon, lovagolhatóak kantár és nyereg nélkül, és még akár fel is gyújthatja őket az ember, akkor sem rettennek meg.

         Egyszóval végtelenül büszke vagyok arra, hogy a társuk lehetek, immáron lassan több mint egy évtizede, s hogy elfogadtak közös kis ménesünk fővezérének. Na nem mondom, voltak viták, de ezek idővel elsimultak. Ma már legfeljebb kisebb nézeteltérések akadnak, de hát Istenem, még a legjobb házasság sem mentes az apróbb súrlódásoktól. 

         A kezdetek pedig lassan már a legendák ködébe vésznek. Ha manapság kérdezi valaki, hogy hogyan választottam annak idején lovat, akkor elfelhősödött tekintettel a messzeségbe nézek, és elérzékenyülten rebegek valamit a ló okos és barátságos tekintetéről, ami rögtön megfogott, aztán pedig hosszas és szakszerű elemző előadást tartok a származás és a küllem, valamint a ló jellemének, azaz az előnyös külső és belső tulajdonságok páratlan kombinációjának fontosságáról.

         A valóság ezzel szemben az, hogy akkoriban, amikor olthatatlan vágyat éreztem aziránt, hogy egy ló büszke tulajdonosa legyek, éppen nem volt szinte egy vasam sem, ami ebben a szakmában nem is olyan ritka jelenség. Véres verejtékkel megszerzett első kereseteimből összekuporgatott hatvanötezer keményen csengő magyar forinttal indultam zsákmányszerző körútra, miközben tisztában voltam azzal, hogy egy tisztességes, négy lábbal, egy fejjel és két füllel rendelkező ló legalább a duplájába, de inkább többe kerül.
         Az ilyen lovakat tehát eleve kizártam a keresésből. Végezetül túl néhány ménesen és lókupecen akik bátortalan árajánlataimat rendre harsány kacajjal utasították vissza, a fülembe jutott, hogy az egyik szomszéd lovardában jutányos áron eladásra kínálnak néhány lovat, akiknek a tartását tulajdonosuk nem tudta fizetni. „Végre eljött az én időm!” felkiáltással azonnal odasiettem, és a sarokban meg is láttam néhány nyiszlett gebét, akik éppen úgy néztek ki, mint azok a lovak, akiknek a tartását lelkiismeretlen gazdájuk nem fizeti. Már – már kóros soványságuk, zörgő bordáik, és az elébük szórt néhány szál dohos széna jelezte, hogy az istálló tulajdonosa egy érdekes kísérletet végez velük, amelynek a lényege, hogy mi az a minimális élelem és víz, amelynek segítségével még éppen életben tartható néhány ló.

         Bár a lovarda a tulajdonosán látszott hogy már alig várja, hogy valaki végre megszabadítsa ettől a néhány szerencsétlen sorsú jószágtól, azért nem volt könnyű ellenfél. Végezetül, hosszas csata után sikerült megegyeznünk a legnyiszlettebb ló árában, amely hogy, hogy nem, éppen hatvanötezer forintért kelt el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem (illetve mivel leendő feleségem is jelen volt az adásvételnél, nekünk), éppen ez a kis nyiszledék tetszett a legjobban, mert annak ellenére, hogy gyakorlatilag csupán két dimenzióban létezett, bizalommal teli, kedves, okos szemein egyből látszott, hogy nem akármilyen lóhoz van szerencsénk. A választáshoz nagyban hozzájárult az is, hogy a lovardatulajdonos állítása szerint a ló nagyapai ágon egy híres arabs mén leszármazottja, egyéb felmenői pedig becsületes magyar félvérek. Ősmagyar lelkületű emberként a keleti származás különös, szinte spirituális fontossággal bírt, kár, hogy évek múltán, amikor végül kikértem a lovam származási lapját, kiderült, hogy lovam az arab vérvonallal csupán éppen annyira van köszönő viszonyban, amennyire minden más ló, amely nem a tevétől származik.

         A ló tehát olyan vékony volt, hogy ha szemből néztük akkor egy szőrös késpengéhez hasonlított, és az embernek az a képzete támadt, hogy egy dühödtebb szélroham egyszerűen elsodorja, ha nem kötjük ki elég erősen. A hideg tél, és a fűtetlen betonistálló miatt a ló teljes testsúlyának ötven százalékát hosszú, loboncos szőr tette ki, elhanyagolt, lenőtt bakpatáin pedig úgy egyensúlyozott, mint egy ügyetlenebb cirkuszi mutatványos. Egyszóval nem nyújtott különösebben szívderítő látványt, ezzel együtt is „volt benne valami”, ami miatt azt éreztem, hogy végre megtaláltam a lovamat, és hála Istennek, ebben a megérzésemben azóta sem kellett csalatkoznom.
         A kollegák természetesen nagyon udvariasan viselkedtek, és amikor megittuk az áldomást, mindannyian kedvesen gratuláltak az új szerzeményhez. Utóbb néhányan becsületesen bevallották, hogy csak kevesen fogadtak volna egy nagyobb összeggel arra, hogy a ló egyáltalán megéri - e a következő hetet, és általános véleményük pedig az volt, hogy a ló csupán azért nem került a vágóhídra, mert a csontokon és a bőrön kívül nem volt rajta szinte semmi beltartalmi értékkel bíró fehérjeforrás sem, ami a vágóhidak jogos érdeklődését felkelthette volna.
    
     Azonban ne szaladjunk még ennyire előre, hiszen komoly vevőként természetesen nem csupán szemrevételeztem, hanem azon frissiben ki is próbáltam a lovat. Ezzel kapcsolatban azonban szeretném kedves leendő ló-vásárló olvasóimat ellátni néhány gyakorlati tanáccsal.
         Az első és legfontosabb teendő, hogy zöldfülű ló-vásárló igyekezzék lelkiismeretesen felvértezni magát a reá leselkedő veszélyek és lókupecek ellen. Tanuljon szakszavakat, olvasson el néhány szakkönyvet, és tükör előtt hosszasan gyakorolja a becsmérlő hümmögéssel kísért szakértően szemrevételező tekintetet. Ez azonban önmagában még édeskevés a lókupecek elleni harcban, akik valamiféle titkos belső radarral vannak felszerelve, ami rögtön jelzi, ha balekkel van dolguk. Éppen ezért, ha tapasztalatlanok vagyunk e téren, mindenképpen cipeljük magunkkal néhány hozzáértő társunkat.
         A hangsúly egyszerre van a „hozzáértő” és a „néhány” szócskán. A legideálisabb, ha csupán egy, igazán hozzáértő személyt visz az ember magával, így a későbbiekben, amikor a lóról kiderül, hogy valójában egy leszázalékolt rokkantnyugdíjas, így legalább van kit felelősségre vonni. Ez azonban annyira ideális eset, hogy szinte ritkaságszámba megy. „Kibicnek semmi sem drága” alapon ugyanis a vevőt számos, úgynevezett szakértő kíséri el, akiket a vevőnek egész nap etetnie és itatnia kell, és akik végig remekül szórakoznak, ellentétben a vevővel. Szegény vevőnek ugyanis hiába vannak romantikus elképzelései a lóról, aki aztán éveken – jó esetben évtizedeken át hűséges társa lesz, a szakértő és segítőkész barátok egészen biztosan lebeszélik majd róla, és rábeszélik egy számára abszolúte ellenszenves szörnyetegre, akiről a későbbiekben mindenféle rémség és gyanús dolog derül majd ki. Ráadásul mindannyian a kötelességüknek érzik, hogy körbefontoskodva a kérdéses lovat, elmondják sommásan lesújtó véleményüket, így ahányan vannak, annyiféle rosszat mondanak a kiszemelt lóról, a teljes elbizonytalanodás állapotába taszítva az eleinte lelkes vevőt, úgy, hogy végül szegénynek még az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a lóvásárlástól. Így aztán a legfontosabb teendőnk a segítőkész szakértők számának redukálása a „nincs több férőhely a kocsiban” érvmenet segítségével.

         A másik, amit erős lélekkel előre el kell rendeznünk magunkkal, hogy a lóvásárlás során mindenki jól jár, bennünket kivéve. Emlékeimben csak egy olyan alkalom él, amikor igazán jó áron vehettünk volna meg egy lovat, akkor, amikor ugyanis eszünk ágában sem volt lovat vennünk, s az én kedves főnököm csupán a tréfa kedvéért kezdett alkudni egy szürkére a gyarmati kupecnél. A kilencszázezer forintos kezdőárról villámgyorsan eljutottunk a kettőszázötvenezer forintig, majd innen egy kis pihenő után a százezerig. Ezt az ajánlatot már Budapest határában, rádiótelefonon keresztül kaptuk, mert a főnököm könnyelműen meghagyta a telefonszámát.

         Amennyiben az eladótól azt a kijelentést halljuk, hogy a ló olyan szelíd, mint a galamb, és otthon szinte csak ártatlan lelkű kisgyermekek lovagolják, kezdjünk el azonnal gyanakodni! Ezek a lovak általában egy hétfejű sárkány lelkületével bírnak, és az ember néhány dupla leszúrt rittbergert és bakugrást követően nagyon gyorsan arra az álláspontra jut, hogy a ló háta a legalkalmatlanabb tartózkodási hely egy ember számára, és tisztelettel gondol azon kisgyermekekre, akik egyébként a lovat otthon lovagolják, legalábbis az eladó állítása szerint. A másik intő jel, ha az egyébként galamblelkű lovat mondjuk Sátánnak, Tornádónak, vagy éppen Gyilkosnak hívják. Ezeket a neveket általában ugyanis ki kell érdemelni, így érdemesebb őket elsőként tisztes távolból szemrevételezni, és mondjuk rávenni az eladót hogy előbb ő üljön rá, bemutatva a ló lovagoltságát és képességeit. Ha elég pénzt lobogtatunk az eladó orra előtt, akkor lehet, hogy nagyszerű mulatságban lesz részünk, de ez általában sajnos meghiúsul, mert az eladó, hivatkozva a kiújult lumbágójára, általában lemond a ló bemutatásának dicsőségéről.

         Mivel az általunk kiszemelt paripa a büszkén semmitmondó „Rezes” nevet viselte (amelyet első dolgunk volt a lényegesen előkelőbb csengésű „Szkíta” művésznévre cserélni), így különösebb veszélytől nem tartva, halált megvető bátorsággal nyeregbe pattantam. Bár az eladó állítása szerint egy olyan lóval volt dolgom, ami több díjlovas nagydíj büszke birtokosa, azonnal éreztem, hogy rajtam kívül emberfia még nem ült a hátán. Ebből következően, valószínűleg az első sokk okozta rémület miatt a ló igen szolidan viselkedett, s mint általában a csikók, beejtett háttal kétségbeesetten igyekezett megőrizni az egyensúlyát a szokatlan teher alatt. Végezetül kiegyeztünk egy döntetlenbe, ami alatt az értendő, hogy egy kör bizonytalan támolygás után leszálltam a hátáról. A ló a szokatlan erőkifejtéstől fáradtan lihegett, ami érthető, mert az utóbbi három hónapot az istállóban töltötte lekötve, a négy falat bámulva, ami a testedzésnek nem éppen egy hatékony formája.
         Végezetül az eladó legnagyobb megkönnyebbülésére egymás tenyerébe csaptunk, és ő megszabadult egy eladhatatlannak gondolt nyiszledéktől, én pedig a gondosan élére rakott hatvanötezer forintomtól. Igaz, hogy nem egy világszépe, igaz, hogy sose ültek rajta, de azért ló, és ami fő, a sajátom. És azt, hogy még eddig senki sem lovagolt rajta, igazán nem is bántam. Legalább még nem rontotta el senki, ez a szép és nemes feladat rám várt, büszke, újdonsült tulajdonosára.
         Hátra volt még egy nem kis fejtörést okozó feladat, jelesül, hogy hogyan jutunk el szegény párával újdonsült lakhelyére, kollégám és barátom, Boros Sándor göd – újtelepi lovardájába. Bár a két lovarda közötti távolság légvonalban nem érte el a három kilométert, ismerve lovam fizikai állapotát az átkelés igen kétes vállalkozásnak tűnt. Ám én halált megvető bátorsággal vállaltam a kockázatot: nem is tehettem volna mást, mivel körberöhögtek volna a fuvarosok, ha erre a távra megpróbálok lószállítót bérelni.

         Egy szép tavaszi napon nekiindultam hát, hogy immáron az én igazi, színes, szagos, széles (na jó, keskeny) vásznú saját lovammal átlovagoljak a kaszkadőrlovardába. Arra gondoltam, hogy ha a lovam – aki egyébként gyanakodva méregetett, és a legkevésbé sem látszott elérzékenyülni azon, hogy én vagyok az új gazdája – elfárad, akkor legfeljebb megállunk pihenni, ha pedig nagyon elfárad, maximum én veszem majd a hátamra őt, az a húsz kiló, amit nyomott, meg sem kottyant volna. Felültem hát a hátára, és kiléptünk a lovarda kapuján.
         Nem akarok nagy szavakat használni, sem pedig az indokoltnál jobban elérzékenyülni, de azért ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, és ezt csak azok érezhetik át, akik már átélték ugyanezt a pillanatot. Előtte lovagoltam már sok lovat, de ő volt az első, akit végre kockázatmentesen meg is szerethettem. Eddig ugyanis bármilyen lovon ültem, az mindig a másé volt: amire megszerettem, addigra már vagy eladták, vagy elvették, vagy mit tudom én mi történt vele. És most a saját lovamon ülök: majd szétvetett a büszkeség, huszárosan kihúztam magam, a tekintetemet pedig hetykén és bizakodón fúrtam a távolba, miközben azért tisztában voltam vele, hogy egy szakértő szemnek a legkevésbé sem lett volna szüksége mikroszkópra, hogy lovamon néhány égbekiáltó hiányosságot fedezzen fel.

         Lovam, ez a kedves kis csikó, bárha bizonytalankodva is, de kedvesen ballagott előre, néha meg - megállva, és rácsodálkozva a világ sokszínűségére. Megbámulta az úton elsuhanó autókat, és megszagolgatta a virágokat, amelyek az árokparton bontogatták szirmaikat a tavaszi napsütésben. Gyanakodva elmorzsolgatott néhány fűszálat a pittye közt, és élvezte a tavaszi napfürdőzést, a langyos, simogató szellőt – ilyesmiben a rideg istállóban nem igazán volt része az elmúlt időszakban. Már éppen magam is elandalodtam, amikor lovam váratlanul megdermedt a rémülettől: az erdő sarkán ugyanis egy másik lovas bukkant fel, s a szokatlan látvány olyan rémülettel töltötte el szegény lovamat, hogy a lábammal éreztem a vadul kalapáló szívét, s hirtelen megperdülve egy vágtában egészen hazáig rohant.
         A lovasról kiderült, hogy nem más, mint az én szeretett főnököm, Unger Béla, aki volt olyan kedves, és elém jött az úton, hogy ne történjék baj. Leszámítva, hogy majd leestem a röhögéstől, nem is történt baj, legfeljebb azon aggódtam, hogy a szokatlan terheléstől szegény lovam a végkimerüléstől összeesik, és mesterséges légzésben kell részesítenem, úgy lihegett a szélsebes vágta végén. Visszasétáltam a főnökömhöz, aki igyekezett udvarias képet vágni a lóhoz, de a szemén láttam, hogy a ló életben maradási esélyeit a nullára taksálja, és komolyan aggódik, hogy menetközben kell majd elhantolnunk szegény jószágot.
         Ám a lovam szívósabbnak bizonyult minden előzetes várakozásnál, és ebbéli jó szokását mindmáig meg is tartotta. Minden gond nélkül átértünk a lovardánkba, ahol már gondosan bealmozott boksz várta a lovamat, aki szemmel láthatóan majd elsírta magát a hirtelen jött jó világtól.

         Rá két napra aztán be is kólikázott szegény, mert a dohos szénán tartott kényes úri gyomra nem bírta a zabot. Hja kérem, a jólétnek is megvannak a maga árnyoldalai.

Írta: Lezsák Levente
Fotók: Mitrov Gabriella